A szakkolis közösség nagyon jó Budapesten. Rengeteg program van, amit szakkolik, szakkoliknak rendeznek. Ezeken pedig megismerkedhetünk más szakkollégistákkal.

Egy ilyen rendezvény az udvarbál is, amit évente kétszer, ősszel és tavasszal rendeznek meg. Vicces, mert elég sokáig... tanultam... (valójában Trónok harcát néztem), és kb 9 órakor egyszer csak elment az áram. Az emberek a folyosóra és a kisaulába gyűltek. A legtöbben visszaszállingóztak saját körzetükbe, de mi, az elsőévesek hoztunk egy üveg töményet meg gyertyákat, és koccintottunk. Utána felmentünk a tetőre, ami csak az teraszon keresztül közelíthető meg, de az az út is elég veszélyes. Pláne sötétben, a telefonom fényénél. Nem igazán lenne szabad kimászni a tetőre. Ezután átmentem O-hoz, ott gyűltek azok, akik az udvarbálba indultak. Sokan már korábban lementek, és őszintén, jól is jártak. Az áramszünet gyakorlatilag minden alternatív programot keresztbe húzott. Nem lehetett kukoricát pattogtatni, filmet nézni, de még tanulni sem.

Éppen amikor indultunk volna, hirtelen visszajött az áram. Végül is nem maradtunk, de őszintén szólva, ha nem ment volna el az áram, akkor én itthon maradtam volna. Talán még jobban is jártam volna.

Az udvarbál nagyon kellemes volt. Kaptam ingyen sör kuponokat, szóval egy forintot se költöttem az este folyamán. Az este valahogy Geri mellé sodort, és kellemesen elbeszélgettünk. Igazából az este nagy részét Gerivel töltöttem. Sz hívott, aki Geri legjobb barátja, és biztos vagyok benne, hogy Geri látta is Sz nevét a telefonom kijelzőjén.

Nem értettem, Sz miért hív. Azt hittem, többé nem fog keresni. Hogy köztünk mindennek vége. Úgy látszik, tévedtem. Mindenesetre a telefonba elég értetlenül szóltam bele. Tényleg nem tudtam hova tenni a hívást. Kíváncsi vagyok, ezek után is fog e még keresni Sz.

Az este végén táncolni mentünk. Gerivel ketten roptuk, és nagyon kívántam. Ölelkezve táncoltunk, és ahogy a nyakába szagoltam, legszívesebben megharaptam volna. Végül persze nem tudtam ellenállni egy csóknak. Persze, már a csók alatt nagyon szégyelltem magam, és hamar mondtam is, hogy haza szeretnék menni. Geri azt mondta, ő is hazajön. A porta előtt váltak el útjaink. Geri felajánlotta, hogy igyunk meg egy bort a szobájában, de ezúttal több eszem volt. Nemet mondtam - bár hatalmas kihívás volt ellenállni a csábításnak - és nyugovóra tértem. 3:30 volt, amikor a párnára hajtottam a fejem.

Egy kollégiumba rengetegféle ember jár. Nálunk vannak jogászok, közgazdászok, marketingesek, pszichológusok, tanárok, politológusok, gazdasági elemzők, pénzügyesek, és még sokan mások. 

Ami közös bennünk, az az ambíció. Aki ebbe a koliba jelentkezik, az valamit el akar érni. Több és jobb akar lenni, mint az átlag. Éppen ezért a diákok ösztöndíjakat nyernek, beutazzák a földet, két szakot végeznek párhuzamosan, két szakkollégium tagjai, dolgoznak az egyetem és a szakkoli mellett, vagy saját projektbe kezdtek, legyen szó online magazinról vagy önkéntes szervezetről.

A diákoknak legalább két nyelvvizsgája van, és ebből legalább egyet folyékonyan beszélnek. Versenyeken indulnak és nyernek meg, konferenciákat és kurzusokat szerveznek meg. 

Aki ide bekerül, azt elkapja a sodrás. A közösség hihetetlenül nagy hajtóerő. Látni, hogy a jogászok szorgalmi időszakban is minden nap tanulnak, vagy hogy a mentorom a pszichológia mellett az ELTEcon-t is csinálja. 

Ahogy ezeket az embereket nézem, úgy érzem, nekem is tennem kell valamit. Dolgoznom kell, tanulnom kell, világot kell látnom, teremtenem és alkotnom kell.

Ha nem lennék kolllégista, valószínűleg nem jelentkeztem volna Erasmusra, mert úgy gondoltam volna, hogy macerás és nehéz. Ha nem lennék kollégista, akkor valószínűleg egy ruhaboltban dolgoznék heti 3 napot eladóként, és rengeteget lennék a szaktársaimmal.

Szóval a lényeg, hogy hálás vagyok a kolinak, mert többre sarkall, mert sokféle embert ismertet meg velem, és mert olyan tudást ad, amit az egyetemen nem tanulok.

Szeretek itt lakni!

Az Ő képeit nézegetem facebookon, de a képek lassan töltenek be. Ezért hosszú másodpercekig bámulom a fekete képernyőről visszatükröződő arcképet. A félig halott, félig vágyakozó tekintetet. Az ellazult arcizmokat és a bánatos szemeket.

Sz jött, és ment.

Ki fog felmelegíteni? Nekem Ő kell, de azt hiszem, csak Sz-t érem el.

Kell egy forró, vággyal teli ölelés.

Tegnap este megvettem a jegyet Amszterdamba. Meglátogatom Őt. Négy - reményeim szerint meghitt - napot fogunk együtt tölteni. 

Amióta megvettem a repülőjegyet, néha eszembe jut Ő, és azon kapom magam, hogy magamban mondogatom, "szeretlek". 

Nem tudom, hogy azért jön e ez az érzés, mert ki fogok menni hozzá, és újra ébredeznek az érzelmek, vagy azért, mert soha nem is múltak el...

Szétfeszít ez az érzés.

Ma konferanszié voltam. És nagyon csinos. Reggel fogadtuk a koliba érkező vendégeket, ugyanis a koliban egy pedagógus konferencia került megrendezésre, ahol például Bagdy Emőke is tartott előadást.

Délelőtt kettő, délután pedig három előadás volt. Délben a szomszédos épületben ebédeltünk, ahol rengeteg hidegtál és süti várt minket. Annyi maradt a végére, hogy tálakkal és dobozokkal mentünk át, mi, a kollégisták, és eltettük a maradékot. Eszem is egy kis epres sütit.

Dél körül, amikor a bejáratnál, a regisztrációs asztalnál ültem, Sz megérkezett. Nem tudtam, hogy ránézzek e, vagy kerüljem a tekintetét. Kínos most a helyzet köztünk? Előző nap közöltem vele, hogy nem járogatok vele össze, mert egy másik fiúnak tartogatom magam. Elég furcsa szituáció.

Erőszakkal vettem rá magam, hogy ne bámuljam.

A konferencia lement, szerintem jól sikerült. A bendőm megtömtem, tartaléknak is maradt. Szóval elméletileg minden jó.

Az előbb kimentem a konyhába az epres sütiért, és kiderült, hogy jogász alumni grillezés van. Kedvesen invitáltak engem is, de már pizsiben vagyok. Meg amúgy is kinn volt Sz, és nem akarom, hogy azt higgye, hogy miatta mentem ki. Én a konyhában az alumnival és az alumnával, Sz pedig mindenki mással a teraszon. A sütiből adtam a beszélgetőpartnereimnek, és CsHG is benézett, amikor látta, hogy a konyhában vagyok. Kicsit diskuráltam vele is, aztán Sz bejött a teraszról, és meglátott. Odajött köszönni a jelen lévő alumnának, aztán lelépett. Közölte, hogy ledől aludni.

Az alumna magunkra hagyott, CsHG pedig puhatolózott, hogy mi van köztünk Sz-szel. Azt mondtam neki, hogy nincs köztünk semmi, mert mást akarunk. Attól tartok, ez az infó is túl sok...

Tegnap hatalmas melankólia kerített hatalmába. A napom elmélkedéssel és másnapossággal telt. Pedig nem is ittam sokat. Talán az a baj, hogy össze-vissza beleittam mindenki poharába, és elég sokféle volt az a kevés alkohol is.

Este L főzött húslevest. L fiú, de jobb feleség lenne nálam. Okos, jól főz, kedves, vicces és jól bánik a pénzzel. Csak 5 centivel kisebb nálam. Persze, ez egy 181 magas lány esetében nem annyira meglepő.

Szóval a leves. Segítettem L-nek szétválogatni a levesből a zöldségeket, a húst és a levet. Külön edénybe tettünk mindent. Aztán az elsősökkel elfogyasztottuk fejedelmi pulykanyak-csirkeszív-és-máj-minimális-mennyiségű-hús levesünket. Nagyon jó lett.

És akkor jött Sz. A szexi jogász, akit becserkészni nagy szó! Elég piás volt. Meg éjjel fél 1. Szóval nem nagy kunszt kitalálni, hogy inni volt. 

Amikor kimentem a konyhába, ő is jött, és egészen közel kerültünk egymáshoz. Az arcunk pár centire volt egymástól, és én kellemetlenül is éreztem magam. Állandóan távolodtam, ő pedig közeledett, végül elköszöntem és mentem a szobámba.

Sz viszont írt. "Beszélni akarok Veled"...

Végül is átjött. Mondtam neki, hogy ha beszélni akar velem, jöjjön le. Ő pedig jött.

Először a szobatársam ágyára ült le, aki hétvégente hazamegy. Én meg maradok. Szóval Sz velem szemben terpeszkedett az ágyon. Keresztben feküdt, a fejét a falnak támasztva, a talpai teljesen a padlón voltak. 

Megkérdezte, hogy vagyok. Meg hogy mit érzek mostanában. Sejtettem, hogy miért érdeklődik, ezért kerek perec rákérdeztem, hogy a múltkori eset miatt kérdez e most ilyen furcsa dolgokat. Amikor a szobájában epret ettünk. És ananászt is ettünk volna, de még nem érett meg, és ő másnap megette nélkülem a nekem járó gyümölcsrészt is. A galád!

Sz nem jött zavarba. Mellém ült, és a combomra tette a kezét. Én pedig újra és újra levettem a kezét a lábamról. 

Én a szemébe néztem, és nyíltan közöltem vele, hogy nem óhajtok játszadozni vele. 

Vissza kellett utasítanom egy tökéletes testű és szexisen titokzatos fiút. Még most sem döntöttem el hogy megbántam e, hogy akkor kiküldtem a szobámból. 

És hogy miért? Mert jött egy üzenet. Ő írt... És végem volt. 

Nem kellett már a koli legjobb pasija sem, aki senki mást, csak engem akart. Az a fiú, akinek még sosem volt ilyen botránya, akiről senki se tud semmit. Aki akart engem akkor este. És akit én is akartam egyszer. Nagyon is. És mégis, egy üzenet. Csak egy mosolygós fej. 

Döntöttem. De vajon megéri?

2016. 04. 29.

Ma szívfájdítóan gyönyörű az idő. Péntek, fél 8 van, de a narancssárga naplemente vöröses árnyalatával lefesteti a szomszédos épület falát. A szobámból sajnos csak egy nagy fal látszik, de az előbb kiültem az ablakba, és az eget bámultam. Megnyugtató, de van benne valami végtelenül szomorú is. Vagy csak a pillanatnyi magány és a másnap lopta ezeket az érzéseket a szívembe?

Tegnap buli volt a koliban. Koktélparty. Bunny szülinapját is ma ünnepeltük, ezért összegyűltünk a szobájában iszogatni és beszélgetni. Szerintem nagyon jól sikerült. Utána lementünk táncolni, és onnantól összefolynak a dolgok.

Azt tudom, hogy Domi eljött, vele sokat voltam. Régi barát, és kijár neki a közösen eltöltött idő. Régen láttam már.

Meg rengeteget táncoltam is. Legalább két és fél órát. Hajnali 4:30-kor lőtték le a zenét, én meg fel a pizsit. Hosszú este volt, és bár mindenkivel voltam kicsit, mindenkivel táncoltam, beszélgettem és nevettem, senkivel se voltam igazán. Még mindig lakatlan az a bizonyos szívkamra. 

Pontosabban az előző lakót még nem sikerült teljesen kilakoltatnom. Szétdobálva hagyta a cuccait, és bár ő rég nincs már ott, az emléke állandóan kísért. Valahányszor megpróbálom végleg eltüntetni az otthagyott holmikat, ő alattomosan, titokban visszacsempészi az emlékeket és az érzéseket.

Most pedig csak ülök itt. Tanulnom kellene... ó, de még mennyit! És éhes is vagyok. A szobámat már nagyjából összepakoltam, de még mindig szeméttelep. Erre mondják, hogy túl sok a tennivaló, túl kevés a motiváció?

Valaki jöhetne már motiválni engem...